Állapot mely minden ember életében ismétlődik. Mikor bekopogtat a szerelem, teljesen elvakít szemeid elé rózsaszínködöt von és gondolkozás nélkül csinálod azt amit a szíved diktál. Élvezed, el nem engeded, különlegesnek érzed magadat tőle, felemel , megborzongsz tőle. Csupán azon kevés ember érezheti mindezeket akik már voltak valaha életük során szerelmesek vagy legalább is nagyon szeretettek valakit. De sajnos az élet nem habos torta. Mikor már kezded végre érezni, hogy végre nem csak önmagadra vagy utalva és hogy minden olyan hihetetlenül tökéletes, akkor jön hirtelen egy nagy seggre esés. Először csupán majd egyre kevesebbet keres. A beszéde nem lesz már olyan közvetlen, bizalma csökken feléd, újabb és újabb falakat húz maga köré. A következő lépés, hogy kezded majd belátni, hogy valami elromlott, valami megszakadt kettőtök között. Próbálod keresni, kutatni mi volt az a dolog amely ezt válthatta ki belőle. Pánikolsz, hiszen nem akarod elveszíteni. Mindenféle ésszerűnek nem mondható dolgon agyalsz. Magadat hibáztatod, azt hiszed nem voltál elég tökéletes neki. Minden percben és órában azt várod mikor fog bekövetkezni, hogy megkeressen és magyarázatot adjon arra, hogy mi is volt ez az egész. Aztán rájössz majd, hogy csupán saját magadat áltatod azzal, hogy fejedben gyártott elméletekre alapozol. Szavakkal talán egy ember sem tudná leírni azt, hogy milyen az amikor el kell engednünk egy olyas valakit, aki a világon mindennél jobban szeretünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése