Az ablak üvegén csordogál a melegtől vízzé váló zúzmara, s kezemben egy csésze meleg teával vastag takaróm alatt olvasom egyik régi naplómat, melyben titkos vágyaimat, s az akkor éppen aktuális szerelmem pozitív tulajdonságait felvázolva, szépen lassacskán kialakítottam magam körül egy más részéről kifürkészhetetlen fiktív világot. Ha bánatom volt mindig elmenekültem ide, itt minden tökéletesebb volt mint a valóságban. Az évek múlásával beláttam nem szabad magunkat valósnak vélt álmokba ringatni mert csak csalódás és fájdalom ér bennünket. Az elmúlt hónapokban a sok rossz ellenére azt éreztem végre történik velem valami olyan mely színesebbé teszi minden napjaimat. Elkezdtem megszeretni valakit..Éreztem már az elején, hogy számomra ő a tökély és innen már nincs vissza út. Kedveskedéseivel minden áldott nap meghódított újra és újra.˝ úgy érzem megtaláltam a másik felemet˝- hagyta el ez a mondta a számat nem is olyan régen. Mindezek ellenére beigazolódott az előítéltem, igen is mélységesen megbántott, olyan dologgal próbált játszani melyekkel  nem szabad..

Te más vagy mint mások!

Napsütés járja át testem minden porcikáját egy novemberi napon. Azt érzem, hogy körülöttem maguktól zajlanak az események én pedig mit sem tudván arról ami történik csak állok és néha feleszmélek, hogy mi is történik igazából. Folytonos döntések elé állít a sors.. Képtelen vagyok elfogadni, hogy valamiről mindig le kell mondanunk ahhoz, hogy  a teljes boldogság várjon ránk! Minden egyes érző lénynek szüksége van arra, hogy szeressék hiszen ez tölt fel minket energiával, ez ad erőt a mindennapokhoz! Folyton folyvást felmerül bennem a kérdés: Vajon a nagybetűs életre már most fel készít minket a sors, hogy később ne érhessenek minket csalódások? Lehetséges, minden esetre lehet az élet csak azt adja vissza amit én adok másoknak!?