mindentől messze a szívhez közel

Állapot mely minden ember életében ismétlődik. Mikor bekopogtat a szerelem, teljesen elvakít szemeid elé rózsaszínködöt von és gondolkozás nélkül csinálod azt amit a szíved diktál. Élvezed, el nem engeded, különlegesnek érzed magadat tőle, felemel , megborzongsz tőle. Csupán azon kevés ember érezheti mindezeket akik már voltak valaha életük során szerelmesek vagy legalább is nagyon szeretettek valakit. De sajnos az élet nem habos torta. Mikor már kezded végre érezni, hogy végre nem csak önmagadra vagy utalva és hogy minden olyan  hihetetlenül tökéletes, akkor jön hirtelen egy nagy seggre esés. Először csupán majd egyre kevesebbet keres. A beszéde nem lesz már olyan közvetlen, bizalma csökken feléd, újabb és újabb falakat húz maga köré. A következő lépés, hogy kezded majd belátni, hogy valami elromlott, valami megszakadt kettőtök között. Próbálod keresni, kutatni mi volt az a dolog amely ezt válthatta ki belőle. Pánikolsz, hiszen nem akarod elveszíteni. Mindenféle ésszerűnek nem mondható dolgon agyalsz. Magadat hibáztatod, azt hiszed nem voltál elég tökéletes neki. Minden percben és órában azt várod mikor fog bekövetkezni, hogy megkeressen és magyarázatot adjon arra, hogy mi is volt ez az egész. Aztán rájössz majd, hogy csupán saját magadat áltatod azzal, hogy fejedben gyártott elméletekre alapozol. Szavakkal talán egy ember sem tudná leírni azt, hogy milyen az amikor el kell engednünk egy olyas valakit, aki a világon mindennél jobban szeretünk! 

A búcsú olykor csúfos

Hirtelen felszínre törő rossz érzések melyeket sosem szeretnénk, hogy újra előkerüljenek. Hangulat ingadozások melyeket keresztül mész, olyan mintha egy hullám vasúton ülnél. Egyik percben minden dolgot  annyira reálisan látsz, bizakodsz, hogy az idő majd minden sebre gyógyír lesz. A következő pillanatban pedig már  érzed ahogyan az érzések kiakarnak törni belőled, a torkod összeszorul, szíved vagy ezerszer megdobban, szemeid üvegesek lesznek. Ez a fajta fájdalom átalakul dühbe. Olyan dühbe aminek köszönhetően csak ordítanál és addig ölelnéd míg világ a világ. Ahogyan a városon végig suhansz, minden kis zaj, tábla vagy egy illat amelyet a rohanó emberek között hirtelen megérzel rá emlékeztet. Azt kívánod bár, csak mindent előröl kezdhetnél, hogy újra és újra átélhesd a pillanatot. Gondolataid egész nap csupán rajta járnak. Próbálod kitalálni, hogy mivel is tudnád újra magadba bolondítani. Nem kívánsz mást, csak hogy viszonzott szerelemben élj. Hogy érezd azt a fajta boldogságot, amit csak nagyon ritkán talál meg az ember. Talán ha elolvasná ezt a néhány sort megértené, hogy mit is érez  az akinek egykoron a mindene voltál.

Elcsaltad a szívem

Vannak napok amikor azt érezzük erőnk már fogytán van ahhoz hogy harcoljunk a boldogságért. Minden nap úgy felkelni, hogy tudatodban ott lebeg az a tény, hogy mennyire is szereted valójában egyszerűen felülmúlhatatlan. Ilyenkor minden sokkal tarkábbnak tűnik a környezetedben és még talán a keserű kávé is édesebb. Tudod, hogy a pillanatot kell pompássá tenned mert talán nem lesz több alkalmad arra, hogy maradandó benyomást kelts benne. Minden amit tesz szinte már a tökéletesség határát súrolja értékrendemben. Ahogyan telnek, múlnak a napok egyre inkább elmémbe hasít az a tudat, hogy végre kaptam egy olyan embert az élettől aki megért, félt és talán egy parányit szívébe is fogadott. Az idő múlik, lelkem próbál védekezni az ellen, hogy valami útnak induljon életemben ami érzelmileg kiszolgáltat más valakinek. Szívem azonban mást diktál, bármit  is tesz vagy lesz kettőnk sorsa majd, ő már az életem része lesz, egy emlék amelyre majd gyakran fogok vissza gondolni, hogy mennyit mindent is tanultam meg a vele eltöltött idő alatt. Egyet teljes bizonyossággal állíthatok, megtanultam milyen is igazán szeretni egy másik embert feltétel nélkül.