Beköszöntött a tél. A lenge felkapós hacukákat felváltja a meleg kabát, sál és kesztyű. A délután a csípős hidegben ballagtam hazafelé éppen arcomat a hideg pirosra festette. Új évszak kezdődik, az egyik legcsodásabb évszak. Becsaphatjuk magunkat azzal, hogy minden más, hogy mi is megújulunk teljes testünkben és lelkünkben. Mindez áltatás a régi sebeket nem lesz egy csettintésre egy kis dobozkába elzárni, mint valami régi kacatot. A napok telnek múlnak és egyetlen sem telik el úgy, hogy ne jutna eszedbe, mennyivel más lenne ha most itt lenne melletted és teste melege egybeolvadna a tieddel. Mindig olyan dolgokra vágyunk amit vagy nem kaphatunk meg vagy pedig már megkaptuk de valamiért elveszítettük. A sors mindig furcsa játékot űz velünk, elveszi azt az aprócska jót amiért mindent odaadnál és annyi fájdalmat, dühöt és nehézségek végeláthatatlan sorozatát tárja elénk. Talán ösztönösen, azért hogy tanuljunk a hibáinkból. Mindazon által az ember csak akkor érti meg, hogy mikor is szeretett valakit igazán amikor elveszti. Az efféle fájdalmat talán szavakba nem lehet önteni, olyan mint amikor valakit egyszerre szeretsz és utálod is. Bár mindent megtennél érte újra és újra, közben pedig nem utálsz nála jobban senkit sem. Keresed, kutakodsz egy hozzá hasonló után aki olyan érzelemmel tarkított emlékeket ad majd neked mint egykoron ő. Próbálkozol, hiszen nem tudhatod, lehet hogy ő lesz a tökéletes a megfelelő ( bár ez egy elég merész kijelentés, hiszen tökéletes férfi ezen a földkerekségen nem létezik- legalább is én még eggyel sem találkoztam.) Mindig hiányozni fog az a kis apróság amit egykor benne megleltél. Nem egy emberről alkotott emlékeid, tapasztalataid adnak útra valót a jövőre, hanem mindent egy kalap alá véve, lettél / vagy olyan amilyen, ez a mi segít hogy szeretni tudj, s hogy élhess.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése